Tegnap megtettem, amit meg kellett, szeretkeztem vele. Nem mondhatom el, miért kellett. Még nem.

A csókja puha volt és édes. A nyakam csókolva úgy felizgatott, mint eddig mindig. Nem is tudtam, hogy ez gyenge pontom. Az ajkaimmal én is végigvándoroltam a nyakán, amitől ő is tűzbe jött - nem emlékszem, mikor volt utoljára dolgom ilyen érzékeny férfival. Szerettem volna, ha egész éjjel tart az előjáték, de nem lehetett. A világ kegyetlen, és a döntéseink felelősséggel járnak.

Nem voltam kész arra, hogy belémhatoljon, de nem volt más választásom. Legalább nem fájt. Csak a lelkemnek. 

Hamar elélvezett, aminek örültem, mert borzasztó feszült voltam, alig vártam, hogy vége legyen. Utána elaludt, anélkül, hogy az én kielégülésemmel is foglalkozott volna, ami rosszul esett. De talán jobb is így; nem tudtam volna elélvezni, mert érzelmileg nem éreztem biztonságban magam.

Utána gyorsan felöltöztem, hogy minél előbb elmenekülhessek. Nem tartóztatott. Talán megvet. Én megvetem magamat. Hiába ismételgetem, hogy 'it's for a greater good'; megalázónak érzem a helyzetet.

Hogy utálom-e? Nem. 

A szerencsétlen este ellenéra vágyom arra, hogy a karjaiban legyek egyszer, úgy, hogy nincs nyomás rajtam, és van időnk órákig egymás becézgetésével foglalkozni aktus nélkül is. 

Nem tudok aludni. Nem válaszoltam a telefonhívásaira. Teljesen kikészültem lelkileg. Mindenki feloldozást ad nekem, de én nem tudom feloldozni magam. Még ha a világ szemében teljesen természetes is, amit tettem, én egy utolsó kurvának érzem magam. Ez soha, de soha nem történhet meg többet.